1. Értékeld át magadat!
A munkanélküliség, mint állapot remek alkalom arra, hogy át- avagy újraértékeljük magunkat és az értékrendünket. Persze ez nem egy kellemes elfoglaltság, de sok mindenre rájön ilyenkor az ember. Én például abban világosodtam meg, hogy nem akarok másnak dolgozni. Sajnos, ez nem úgy megy, hogy akkor holnaptól nem dolgozom másnak, hiszen azt sem tudtam, mit akarok csinálni, de egyben biztos voltam, a célom az, hogy saját magam főnöke legyek egyszer. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy volt néhány olyan (férfi) főnököm, aki nem tudta, hogyan kell főnöknek lenni, vagy egyszerűen csak saját maga érdekelte, a munka nem. Az igazságérzetem túl erős, nem tudom ezeket már tolerálni.
2. Nem vagy egyelő a munkáddal
20 éve dolgozom, sok helyen megfordultam, volt hosszabb és rövidebb, de két egyforma nem volt közte, szerencsére, így elmondhatom, hogy van némi tapasztalatom arról, hogy milyen két munka közti állapotban lenni. Volt hogy elküldtek, mert átszervezés történt, volt hogy én kerestem izgalmasabb feladatot. Így tapasztalat birtokában aztán már nem estem bele abba a csapdába, amibe sokan beletaszítják saját magukat, hogy azt hiszik, hogy amikor munka nélkül van az ember, akkor tulajdonképpen egy senki. Mert ez nem igaz. Az ember nem egyenlő a munkájával. Ezt mondogassuk magunknak sokat.
3. A munka akkor is CSAK munka
Aztán a munka az munka, - akkor is ha bedőlsz annak, hogy "ha a hobbid a munkád, akkor soha nem dolgozol", - amivel pénzt keresel, hogy fizetni tudd, amit fizetni kell, és nem mindig kellemes. Én például imádtam a Vodafone-nak a dolgozni PR menedzserként, de ott is voltak időszakok, amikor mentem volna máshova reggel.
4. Nem szégyen, ha nincs munkánk
Ne szégyelljük, hogy nincs munkánk, ugyanis ez BÁRKIVEL megtörténhet. Nyilván nem kell minden részletbe mindenkit beavatni, de nincs abban semmi különleges, ha munka nélkül vagyunk.
5. Az önmarcangolás elkerülhetetlen
Nem kerülhetjük el az önmarcangolás fázisát, és ne is akarjuk, végig kell menni ezen is, hogy aztán rájöjjünk, hogy felesleges ezen agyalni, hiszen már megtörtént és nem lehet visszacsinálni. Haszontalan azon ketyegni, hogy mi lett volna, ha másképp csinálok, mondok, úgysem tudhatjuk már meg.
6. Terjesszük, hogy munkát keresünk!
Szerintem ez az egyik leghatékonyabb módszer, ne legyünk szégyellősek. Úgy is írhattam volna, hogy networking-eljünk ezerrel, és mondjuk el mindenkinek, hogy újra a munkaerőpiacon vagyunk.
7. Ez egy átmeneti állapot
Amikor nagyon kezdünk szétesni, gondoljunk arra, hogy ez egy átmeneti állapot, fog történni valami, mindig történik, és vége lesz. A dolgok ugyanis mindig úgy történnek, ahogy kell hogy történjenek, legalábbis az én életemben így van. Tudom, könnyű mondani, amikor már eltelt 3 hónap, kiküldtél az univerzumba 50 CV-ét - ebből jó ha 10-en válaszoltak -, voltál pár interjún - örülsz, ha egyáltalán felhívnak utána -, na, akkor kezd elszakadni a cérna. Én ezért ilyenkor azt az elvet gyakorlom, hogy megpróbálok nem "akarni" semmit, csak hagyni, hogy történjenek a dolgok egy ideig, - például pár napig úgy teszek, mintha éppen nyaralnék, ha tudtam elmentem szüleimhez Bánkra és feküdtem a napon és azt gondoltam, hogy minden rendben, - amíg megint összeszedtem magam és újult erővel harcba szálltam.
Azért készüljünk fel arra, hogy minél magasabb pozíciót keresünk, annál hosszabb ideig fog tartani a keresés. Az én esetemben amúgy a fél év reális volt, legalábbis HR-es szemmel.
8. Legyünk aktívak!
Hasznos lehet a LinkedIn-t bogarászni, fejvadászokat közvetlenül megkeresni. Én azt a taktikát is alkalmaztam, hogy olyan cégeknek is írtam, akiknél nem voltam állás meghirdetve, de úgy gondoltam, szívesen dolgoznék nekik. Amúgy aztán ezzel a stratégiával kezdtem el a szabadúszó létemet, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz.
9. Készüljünk fel meglepetésekre!
Az álláskeresésem során a legmeglepőbb pont az volt, amire nem számítottam: a reklámügynökségnél eltöltött londoni éveimet inkább negatívumnak tartották, mint pozitívumnak, és ez volt az általánosság.
Magyarul túlképzettnek gondoltak a legtöbb esetben és nem azt nézték, hogy "de jó, van külföldi tapasztalata, át tudja adni nekünk", hanem megijedtek, "Jézusom, ez élt Londonban? Biztos jobban beszél angolul, mint én. Regionális pozícióban dolgozott? Ez a munkakör biztos kevés lesz neki." - Hallottam a fejemben a szemben ülő gondolatait.
Az egyik kedvenc példámat hadd osszam meg itt. Találtam egy hozzám passzoló állást, elküldtem a CV-met a fejvadász cégnek. Behívtak, és bár én egy személyes beszélgetésre számítottam, ehelyett mindenféle teszteket kellett kitöltenem az irodájuk sötét folyosóján, másokkal egyetemben. (Annyira furának találtam pár kérdést a tesztben, hogy otthon aztán rákerestem és mint kiderült, hogy a személyiségteszt neve Oxford Capacity Analysis vagy másnéven Oxfordi Képességteszt volt, amelyet a szcientológia használ arra, hogy alkalmas tagja lennél-e az egyháznak...még nem hívtak! Persze, ezt nem közlik, csak azt, hogy enélkül nincs interjú.)
Továbbjutottam, ami azt jelentette, megtudhattam a cég nevét. Amúgy ezt nem igazán kedvelem, mert mi van ha már az elején nem tetszik a cég, de mégis végigszenvedem az interjúkat, bizakodom, stb.
Jelen esetben azonban nem ez volt a helyzet, tetszett a cég, nemzetközi, innovatív, és illett hozzám. Az interjún ott volt a HR vezető, a marketing vezető és az ügyvezető igazgató. Továbbjutottam ismét, ami azt jelentette, hogy feladatot kaptam, és azt kellett prezentálnom angolul a Londonban székelő marketing igazgatónak, mert hogy ő lenne a közvetlen főnök. Szépen felkészültem, előadtam, úgy éreztem, hogy jó voltam. Persze nehéz megítélni, mindenki pókerarc ilyenkor.
Már nem emlékszem pontosan mikor, de viszonylag hamar, felhívott a HR-es és mondta, hogy nagyon jó voltam és nagyon kreatív, és minden nagyon jó volt, de nekik igazából a "szürke hétköznapokra" kell valaki. A londoni marketing igazgató bármikor felvenne Londonba, ha ott lenne üresedés...Ez az az eset, amikor az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Magyarul túl kreatív, túl jó vagyok, ezért nem vesznek fel. Két hónapig tartott ez a kaland, és bár nem mondom, hogy időpocsékolás volt, mert például a marketing vezetővel kapcsolatban maradtam, de akkor is..give me a break!
10. A haszontalanság érzése a levegőben
Az álláskeresési időszak legnyomorultabb hozadéka, hogy haszontalannak érezhetjük magunkat, hiszen nincs meg az a sikerélmény, amit a munka adott. Én ezt úgy hidaltam át, hogy kitaláltam magamnak kisebb-nagyobb feladatokat, és jól megdicsértem magamat, amikor teljesítettem, és amúgy meg a blog is sokat segített, megírtam valamit, az index kitette, az olvasók szerették, nekem meg adott egy kis önbecsülést.
Amúgy most olvastam a New York Times-ban, hogy érdemes saját magunkról írni, sőt újra és újra írni saját történeteinket, mert állítólag segítenek az önértékelésben és még boldogabbak is lehetünk ettől. Meg azt is mondják, hogy mindenkiben ott van egy könyv, saját magáról.
11. Legyen meg a napi rutin!
Rutin nélkül a napok elúsznak, ezt mind tudjuk, ezért ne hagyjuk, hogy így történjen. Keljünk fel rendesen, öltözzünk fel rendesen, legyen meg a napirend. Jó, néha megcsúszhatunk azért, ki tudja mikor leszünk megint munkanélküliek és aludhatunk újra 11-ig vagy éjszakázhatunk hajnalig, mintha nem lenne holnap?
12. Tanuljunk!
Azt ugye mára el kellett fogadnunk, hogy az élet egy folyamatos tanulás és mivel én például életem végéig dolgozni fogok, lévén ki tudja lesz-e nyugdíjam, ezért nálam ez mindennapos, bele is építem a napirendembe, hogy minden nap legyen valami új, amivel eddig nem foglalkoztam. Ezek nem mindig nagy dolgok, ma például egy applikációt tanulmányoztam át, mert rájöttem, hogy hasznos lehet egy ügyfelemnek. Másrészről pedig a folyamatos tanulás azt is biztosítja, hogy ne maradjunk le, hiszen ne felejtsük el, a munkaadó is azt fogja elvárni, hogy naprakészek legyünk a témánkban, úgy ahogy előtte.
A munkakeresés fájdalmas, de tegyük hasznossá és tanuljunk belőle. És ami fontos, segítsük egymást, te is bármikor lehetsz munkanélküli.
Fotó: Jen B. Peter
